Így mondtam el a férjemnek, hogy terhes vagyok...

Egy emlékkép a múltból, a boldog pillanatról, amikor szavak helyett a könnyek beszéltek..

Néha elkap egy nosztalgikus érzés, amikor visszaemlékezem azokra a napokra, amikor megismertem a férjemet. A kezdeti randikra, aztán arra hogy összeköltöztünk. Ő még soha előtte nem lakott együtt egy lánnyal. Emlékszem mennyire izgatottak voltunk, hogy vajon hogy fogunk tudni majd együtt élni? A férjem előtte minden egyes nap munka után jött hozzám, akkor is ha ez hajnali 1 órára esett. Persze olyankor mindig megkérdezte, hogy nem zavar e? Másnap reggel mert kelt velem, és elkísért a munkahelyemre.

De egy idő után beláttuk, hogy ez hosszú távon nem tartható, és egyszerűbb lenne ha összeköltöznénk. Persze ezzel együtt óriási felelősséget is vállaltunk. Együtt élni egy emberrel, akinek teljesen más a kultúrája? Fog ez egyáltalán működni? Ha nem, akkor be kell látnunk, hogy a mi történetünk eddig tartott és szépen elengedjük a másikat. Benne volt ez is! Tudtuk. 

De nem így lett. Furcsa volt, főleg az első napok. Valahogy nem találtam a helyemet, új volt a környezet, új volt a helyzet, mégis minden nap nagy szeretettel vártam haza. Az estéket együtt töltöttük, együtt vacsorázhattunk, filmet nézhettünk, beszélgethettünk. Közel fél éve laktunk együtt, amikor először elvitt magával Koreába hogy bemutasson a családjának. Aztán amikor hazajöttünk Koreából, az események nagyon felgyorsultak.

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok...

Abban a hónapban hiába vártam, a havibajom nem jött meg. Megvolt rá az esély, hogy babát várok, de nem éltem bele túlságosan magam. Persze azért 1 hét várakozás után izgatottan készítettem el a tesztet. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam a második halvány csíkot. Hirtelen nagyon vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Boldogság, izgalom, félelem, mi lesz most? Hiszen még csak jártunk, nem voltunk házasok sem!

Első érzelmi felindulásból felhívtam az anyukám, és rögtön elmondtam neki. Valakinek el kellett mondanom, úgy éreztem hogy nem tudom egy pillanatig sem magamban tartani. 
Azon filóztam, hogyan mondjam el a páromnak? Hogyan adjam a tudtára? Nagyon szerettem volna ha különleges lenne ez a dolog. 

Hála istennek kellő kreativitással áldott meg az isten, és ez most sem hagyott cserben. Az ötlet valahogy csak kipattant a fejemből, nem tudom hogy. Semmilyen hasonló youtube videót nem néztem, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jött egy sugallat, hogy ezt kéne tennem. 

Hogy mondjam el?

Aznap a párom estig dolgozott, volt kb 3 órám hogy véghezvigyem a kieszelt tervem, ami a következő volt:

Elmentem egy boltba ahol babacuccokat is árulnak, ott néztem egy babamamuszt. Ez a mamusz azóta már nincs meg (később elmondom, miért). A történethez tartozik az, hogy korábban sokat viccelődtünk azon, hogy az ő kultúrájában esznek kutyahúst (igen, elvétve de még van ilyen), nálunk viszont a nyúl húst eszik meg, ami viszont számára volt "gusztustalan". Ezért bunny =nyuszi, kutya becenévvel illettük az akkor még csak fejben létező kisbabánkat.

Bunnykutya... ez egy olyan szó volt, ami csak a mi szótárunkban létezett, és egyértelműen tudtuk, hogy a leendő kisbabánkról van szó. Szóval a mamusz furcsán olyan volt mint egy kutya, de nyuszi fülekkel... szóval egyből tudtam, hogy ezt kell megvennem. 

Aztán otthon kis cetliket téptem. Tulajdonképpen egy játékot eszeltem ki, A lényege, hogy az egyik cetli segít megtalálni a másik cetlit, míg végül a sor végén valahol megtalálja az utolsót, mellette a terhességi tesztet és a mamuszt. 

Az első cetlit a hűtőbe rejtettem - itt még hideg, keress tovább, hogy megtaláld az ajándékod! 

Cetliket rejtettem el a lakás minden zegzugában, a fürdőben, a wc-ben, az ágyunkban, az utolsó nem is egy cetli volt, hanem egy levél. Melyben a kisbaba nevében megszólítom a leendő apukát, hogy türelmesen várjon mert az ajándéka pontosan 9 hónap múlva érkezik meg. Mellette a teszt és a mamusz. Ezt a ruhásszekrénybe rejtettem. 

Amikor elkészültem, a torkomban dobogott a szívem. Felhívtam, hogy mikor végez? Megkérdeztem hogy kimehetnék e elé? A Nyugati pályaudvarban találkoztunk. Boldogan sétált felém, széles mosollyal az arcán. Olyan volt, mint aki már mindent tud... persze fogalma sem volt mi vár rá otthon. De annyira, de annyira boldog voltam, hogy egy ilyen csodálatos embernek a gyermekét hordom a  szívem alatt. 

- Megnézünk ma egy filmet? - ajánlottam fel.

- Persze!

- Vegyünk hozzá chipszet! - kértem.

- Oké! 

És bementünk a közeli CBA-ba. A kosárba végül sok más került, köztük egy üveg pezsgő is. Érdekes, de nem is én tettem bele.. hanem ő. Tényleg olyan érzésem volt, mint aki sejt valamit. Pedig elhihetitek, annyira de annyira szerettem volna kikiáltani előtte a nagy hírt, de tűrtőztettem magam. 

Kezdődik a játék

Hazaértünk. Alig vártam, hogy végre kezdetét vegye a "játék". 

- Van egy meglepetésem számodra. - mondtam titokzatosan.

- Igen? És hol van?

- Azt nem mondhatom meg, mert neked kell megtalálni, de adok egy tippet. Kezd a hűtőnél.. 

Szegény biztos azt hitte, hogy valamit sütöttem neki, vagy valami finomság vár rá. Csillogó szemekkel kinyitotta a hűtőt. Kicsit furcsálva nézegette a cetlit. Adtam neki egy kis segítséget, hogy, nem itt kell keresnie, de a cetlin rajta van hogy hol. 

Nah amikor már az egész lakást bejárta (egy szál alsógatyában, mert még átöltözni sem hagytam XD), akkor kezdett már mérges lenni, és viccesen megjegyezte.

- Ha a következő is egy cetli lesz, akkor neked véged!

Én meg persze lekameráztam az egészet! 

Megtalálta az utolsó cetlit. Ahogy kihúzta a papírt a földre esett a teszt. Leguggolt hogy megnézze. Nem láttam az arcát eleinte, csak ott guggolt és olvasta a levelet, és akkor lassan feltekintett rám. Könnyektől csillogott a szeme, majd megszólalt magyarul:

- Igaz?

Sosem láttam előtte sírni őt, de akkor... ott... nagyon. 

Igen... Igaz. Odamentem hozzá, és ő átölelt. Ott álltunk perceken keresztül és folyt a könnyünk a boldogságtól. Nem tudtuk mi lesz, de éreztük hogy nagyon nagyon boldogok vagyunk!

Hát, így történt. Tudnotok kell viszont, hogy Bunnykutya, az a picike magzat, akit akkor a szívem alatt hordtam nem Dani volt. Bunnykutyát sosem ismerhettük meg, mert idő előtt elment tőlünk.. Dani pedig már utána, másfél évvel később érkezett. :-)

Örülök, hogy megoszthattam veletek az életünk egy picike töredékét. Szívesen olvasom a visszajelzéseiteket, úgyhogy írjatok kérlek! :-)

Üdv:

Mrs Kim alias Orsi